Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történetek

 Bleach-Rukia and the...            

           
Hát épp Ichigonál járunk amint kuksol a szekrényében, de nem akármiért! Nem
 Bizony… de ezzel várj még…:D! Az egész, egy szép reggelen kezdődött amikor…………!
 
-Jaj Karin képzeld el,még Ichigo nem tudja, de nagyszerű hírem van és ne mond el neki!!! Majd ha hazaértél beszélünk, a szobámban várlak…!
-Rendben Rukia és hallgatok mint a sír! :D
 
Na és így tér vissza a történetünk a szekrénybe,, gondolom rájöttetek már miért is ül Ichigo a szekrényben?! Hmm még mindig nem? Akkor kénytelen leszek lelőni az első poént :P
Azért ül Ichi a szekrényben, mert…………mert…………DE MÉG MINDIG NEMHISZEM HOGY NEMTUDJÁTOK!!!!
Hűűűűű idő közben hazaért Karin…. gyorsan bujjunk el mi is a szekrényben.!
-Jaj Karin végre, csak hogy haza értél na alig várom , csüccs le az ágyra Ichigo úgysincs itthon!
-Na hagy halljam!
-Na egy dolog, hogy se házimunkát, se semmit nemtudok csinálni, de van egy dolog amihez pompásan      értek! Gyors és lassú tempóban! Tudom minden oldalon. És ami a legfőbb hason is tudom! Nagyon korán elkezdtem gyakorolni, mivel a tanítom egy fekete hajú pasas volt!
-Úristen ne is mond! Én is próbálkoztam már vele, de még nem nagyon találtam senkit magamnak.
 
Remélem nemfelejtettétek el hogy ezt Ichigo mind halja!! :P
 
-KARIN!!!! Megjöttem hol vagy kéne egy kis segítség!- szólt Karin dilis apja!
-Jaj apu muszály most?! Na jó Rukia ne aggódj holnap ugyanekkor folytatjuk!
-Rendben!!menj csak! szia!
 
Mikor mind a két lány kiment, Ichigo elkezdett gondolkozni mi a csudáról beszélhettek….törte a fejét ,aztán egyszer csak eszébe jutott valami…
-ŐŐŐ azt hiszem tudom már…….!!!
 
Nektek van már ötletetek?...Nincs akkor gyorsan találj ki vmit :D
Na szóval másnap megint beszélgettek! És Ichigo ugyan úgy a szekrényben kuksolt!
 
-Na ott tartottam, , , ,hogy később olyan rutinra tettem szert, hogy tudásommal pénz t is szereztem! Húú csináltam reggeltől estig ,megállás nélkül mégsem fáradtam bele teendőmbe! Van aki gumisapkát húz fejére, de az nemtudja micsoda gyönyört hagy ki! Hiszen én a nedvességet érezni akarom!!
 
Erre a szóra hirtelen előugrik Ichi a szekrényből és elkezd kiabálni mint vmi elmebeteg!
-Hisz-hisz te mit képzelsz magadról? Nem hiszem el hogy a húgommal erről beszélsz!!! Te vén szatyor!
Nemigez hogy-hogy……..!!!!!!!!!!
      -ICHIGO!!!!!!!!!- Szól egyre idegesebben Rukia!
-Hisz mivan nem elég?? ITT ÁLLOK ELŐTTED!!!
-ICHIGO FOGD MÁR BE!!!!!
 MIBAJOD AZZAl, hogy én az úszás legnagyobb öröméről mesélek Karinnak!  És egyépként is mi a frászt keresel TE a SZEKRÉNYBEN???
-Hát ő……gyakoroltam a japán harcművészetet……………kőhhm a hogyan bújjunk el észrevétlenül a szekrényben részt….
-AHHHA ÉN MEG ÉPP A HOGYAN INTÉZZÜNK EL JELENTÉKTELEN EPREKET 2MP ALATT!!! (ezt az érti aki tudja xD)!!!!
 
Ezzel Rukia lekevertek Ichigonak egy hatalmasat és Ichigo szállt…szállt pont úgy mint egy ……eper :P
-És ezzel Ichigo levonva a tanulságot….azt mondta ….énis megakarok tanulni úszni!     

(By:Noemi95)

 

 Naruto-"Hiányzol" 

 

             Gyönyörű, tavaszi éjjel volt. Konoha lakosai alváshoz készülődtek. Az eső lágyan szitált, a lámpák lassan eloltódtak. A falut friss virágillat járta be.

Az erdő mélyén egy fiatal nő lámpással a kezében egy kő mellett állt. Az ’Akcióban Elhunyt Ninják’ sírkövénél… A nő szemét eltakarta rózsaszín haja, arca sápadt volt, halkan a sírkőhöz beszélt…

-      -  …Vicces…Nekem most boldognak kéne lennem… hiszen megkaptam, amit akartam… Sasuke újra épségben van, olyan, mint rég… Mindketten ANBU tagok lettünk, így sosem unatkozunk… ez volt minden vágyam… és mégsem vagyok boldog… Miután legyőzted Orochimarut és végeztél az Akatsuki valamennyi tagjával, Sasuke teljesen összeomlott. Most már jól van… De máig gyűlöl azért, amiért nem hagytad beteljesülni a bosszúját… Én is gyűlöllek…! Gyűlöllek, amiért belerohantál a halálba… Gyűlöllek, amiért komolyan vetted, mikor azt kértem, tőled, hogy hozd vissza Sasukét…Gyűlöllek, amiért kockáztattad az életed miattam… De még jobban gyűlölöm magam, amiért ez idő alatt nem tettem semmit…

A nő szemét elöntötte a könny.

-      -  Naruto, hogy lehettél ekkora idióta?! Miért kellett elmenned?!... Pedig   már rég hokage lehetnél… hiszen ez volt az álmod… akkor mégis miért kellett elmenned?! Hiányzol Naruto! Úgy érzem, kitéptél egy darabot a szívemből és magaddal vitted a halálba… Most már tudom… Te hiányzol a boldogságomhoz! Bármit megtennék, hogy visszakapjalak! Hogy újra együtt legyünk mi hárman, a hetes csapat!... És…Talán furcsán hangzik, de…jobban hiányzol, mint Sasuke bármikor is hiányzott!!

E szavakat kimondva a nő térdre rogyott. Homloka égett a láztól. Az erő elhagyta testét…elájult. Könnye egybefolyt az eső cseppjeivel. A hold kék fénnyel világította meg az arcát. Álmában boldog volt…boldogabb, mint valaha…

(By:nero_boszi)

Fekete angyal

 

Faggyal érkezett a hajnal. A fák addig üde zöld lombjait fehérre festette a dér és a köd sejtelmes fátyolként, borította be a tájat. A sziklabörtön kőfalain is megdermedt a pára, s az egyetlen rab dideregve vetette hátát a jeges falnak. Szájából, mint füst szállt fel forró lehelete és kezeit remegve bújtatta felhúzott térdei hajlatába. Egyedül volt a hatalmas sziklacsarnokban, melyben minden apró zaj, vagy mozdulat hangos visszhangot vert. A falak sötétek és üresek voltak, csak a plafonon volt egy nagyobbacska nyílás, amin beszűrődött a nap és a hold sápadt fénye. Az alak nem mozgott, csak ült némán, mintha halálos ítéletét várná. Hosszú hajfürtjei egykoron szőkék lehettek, de az idő mocska beszennyezte azokat, s már csak szemei őrizték fiatalsága lángoló tüzét.

Az újhold sötét éjszakája után a nap útnak indult az égbolton, hogy meleg sugaraival felmelegítse a kihűlő földeket. De aznap nem csak a nap utazott, hanem egy angyal is leszállt az égből, a szárnyait kitárva repült a végtelen horizont felé, míg egy rémisztő erdő szélén megállt és körülkémlelt. Csendes volt minden, csak a madarak elhaló reggeli éneke zengett a fák sűrűjében. A környék gyönyörű és nyugodt volt, mégis volt benne valami rideg hűvösség. Az erdő fái ijesztően ringatták ágaikat a nap szelíd fényében, megrémítve minden kisállatot sötét árnyékukkal.

Az angyal miután körülnézett, lassan leereszkedett a talajra, s puha léptekkel elindult az avarban. Mint halovány fénysugár úgy suhant az aljnövényzetben, s lábnyomai alig látszottak utána. A közeli hegy lábánál megállt, szétnézett, majd váratlanul belépett a sziklafal síkjába. A túloldalon, az a sötét börtön állt, melynek áporodott levegője teljesen elbódította az angyalt, s kezét arca elé téve továbbindult a sziklacsarnokban. Szemei folyamatosan a falakat és a padlót pásztázták. Hirtelen pillantása megakadt egy összeroskadt, megtört alakon, aki nem mozdult és fel sem figyelt az angyal érkezésére. A férfi /mert az angyal férfi volt/ odarohant a rabhoz, de mielőtt hozzáérhetett volna, az felriadt, mintha aludt volna és rémülten bámult az újonnan érkezett személyre. Néhány pillanat múlva azonban arcvonásai megváltoztak, szemei elkomorodtak, ajkai remegni kezdtek, testével együtt. Kezeit kivette térdei hajlatából, de minden mozdulatát hangos lánccsörgés követte. Nehézkesen áthúzta talpa alatt bilincsét, hogy kezei előre kerüljenek, majd a kőfalba kapaszkodva feltápászkodott. Kék szemei tűz módjára lángoltak a sötétben, hosszú hajfürtjei arca előtt himbálóztak. Szürke rongyos ruháin keresztül is látszott gyönyörű, karcsú termete és dús keblei kivillantak rongyai alól.

A férfi szájtátva nézte, hogyan áll fel előtte az a női alak, hogyan húzza ki magát és emeli fel büszkén a fejét. Finom arcvonásai és szeplőtlen hófehér bőre árulkodott arról, hogy az idő nem tudott testén maradandó nyomot hagyni. Már nem remegett és ijedtsége is elszállt. Felemelt fejjel és szó nélkül állta ki az angyal pillantását.

- Egy napot sem öregedtél Diana...- szólalt meg végül a férfi halkan.

- Te sem változtál semmit sem Michael.- mondta a nő kissé dacosan és megcsörgette karjain a láncokat.- Azt hittem már rég elfelejtettek engem odafent.

- Nem engedtem, hogy elfelejtsenek téged. És pontosan ezért vagyok most itt...

- És azt várod, hogy köszönetet mondjak ezért?- vágott a szavába szemrehányóan Diana és mindkét szeme felvillant.

- Nem várok el semmit, hiszen ez csak természetes volt, az idő nem koptatta el az érzéseimet!

- Ne beszélj te érzésekről! Fogalmad sincs mit éltem meg itt és nincs szükségem rád! Biztos most is csak azért jöttél, hogy megnézd életben vagyok-e még és tovább kínozhattok-e még, ugye így van!- kiabálta a lány, a végén már sikítva és zihálva dacolt Michael szánakozó pillantásaival. Hosszú csend állt be a beszélgetésükben, aztán mikor a férfi szólni akart a nő hirtelen köhögve térdre esett és arca elé tartott ujjai közül vér kezdett szivárogni. Miután rohama levonult, tenyerét és ajkait megtörölte ruhájában és hátát a falnak vetve kapkodta a levegőt. A férfi bizonytalanul odalépett a fal tövébe és ő is letelepedett, de nem mert szólni. Bár már hosszú ideje nem találkoztak, még az emlékek elevenen égtek a férfi lelkében. Egy hosszú sóhajtás után végül beszélni kezdett:

- Ha megkérlek, elmeséled, hogy mi történt... mi történt akkor mikor erre a sorsra jutottál. Vagyis ítéltek téged?- kérdezte halkan.

- Minek elmondani? Hiszen biztosan évszázadokig erről beszéltek odafent.- felelte a lány a hideg nyugalom álarca mögé bújva.

- Ez igaz, de a végén már olyan változatok terjengtek, hogy át akartad venni Urunk helyét a trónon és ezért tetted azt, amit tettél.

- Régen volt és eddig senkit sem érdekelt, miért pont most lettél ilyen érdeklődő?

- Kérlek!- vágta rá alázatos-kérőn újra Michael, mire a nő végre egy sóhaj kíséretében ráállt a dologra és hozzákezdett a meséléshez.

- Nem tudom mennyire ismerted a felmenőid életét, bár fiatal voltál még ahhoz, hogy szembe kerülj az én életemhez hasonlóval. Én voltam a legnagyobb az angyalok között, kolosszus a hatalmasok közt. Istenünk jobb keze, szeme, füle és szinte része voltam a tudatának is. Pozícióm minden előnyét kihasználtam, hogy az Úr legújabb teremtését a Földi világot jobbá és szebbé tegyem. Ott voltam az idő kezdetén, ahonnan minden elindult és kibontakozott. Mikor az emberek megjelentek az emberek odalent, ők is rögtön részei lettek a szeretetemnek és a szívemnek. Mindent megtettem, hogy szép és zavartalan életük legyen, és ne szenvedjenek hiányt semmiben sem.

Ám a kényeztetéssel nem a kívánt hatást értem el az emberi fajnál. Ahelyett, hogy békességben éltek volna egymás mellett, irigykedni kezdtek a másikra, az irigység gyűlöletet szült, a gyűlölet, pedig erőszakot fogant. Az egész földi társadalmon eluralkodott a káosz és nem voltam képes irányítani az eseményeket. Az emberek törtek, zúztak, pusztítottak, de nem csak egymást, hanem a környezetüket is. Az utolsó pillanatig és az utolsó csepp erőmig próbálkoztam helyreállítani a rendet, de Urunk is látta azt a gonosz kavalkádot, ami a földjén uralkodott akkor. Isten ekkor olyan lépésre szánta el magát, ami sok angyalt elszomorított, de engem lelkem mélyéig megrázott: Úgy döntött leparancsolja a napot, holdat és a csillagokat az égről, s hagyja elhullani pártfogoltjaimat a sötétben és a hidegben. Hiába kérleltem, nem tágított elhatározásától. Azt mondta, nem teheti kockára azt, amit eddig teremtett, amiatt, hogy egy faj önkényesen a többi lény fölé emelte magát és most pusztítani van kedve. Az sem ért semmit, hogy váltig állítottam, hogy az emberek is Isten teremtményei, és joguk van élni, valamint rövid időn belül megnyugszanak majd... Sajnos másnaptól az emberek világában nem kelt fel sem a nap, sem a hold, se egy csillag. Elkövetkezett az emberek tragédiája és úgy tűnt sorsuk megpecsételődött. Évezredek óta akkor sírtam először...

Diana egy pillanatra félrefordította a fejét és hangja remegve elcsuklott. A régmúlt emlékei még mindig nagyon felkavarták a lelkét és arcán fényes könnycseppek futottak végig barázdát vágva piszkos bőrén. Megpróbálta letörölni könnyeit, de egy lecseppent az álláról és igazgyöngyként koppant a jeges padlón. Csak rövid idő elteltével, összeszorult torokkal tudta folytatni.

- Nagyon fájt, hogy ez történt, de ami ezután az még nagyobb fájdalmat okozott nekem. Hosszú idő elteltével az Úr magához hívatott. Nem tudtam mit óhajt, teljesen gyanútlanul járultam a színe elé és talán ezért ért olyan váratlanul, az amit tőlem kért. Nem sokat beszélt, csak egy egyszerű gyertyát adott a kezembe és ezt mondta:

„Menj a földre, és ha egyetlen embert is találsz, ott gyújtsd meg ezt a gyertyát. Ebből én tudni fogom, hogy még nem jött el a sötétség vége.”- majd hátat fordított nekem és visszaült mennyei trónjára, melyet sűrű sötétség vett körül. Ekkor sírtam másodszor...

Akkor nem értettem miért adja nekem ezt a feladatot, hisz tudta, mindennél jobban szeretem az embereket. Ma már persze tudom, hogy ez a hűség és az engedelmesség próbája volt, amin az Úr szemszögéből megbuktam. Viszont hű voltam önmagamhoz és az elveimhez, valamint engedtem a saját érzelmeimnek, s végre nem vetettem alá magam mások akaratának. De ez a történet vége...

Ahogy parancsolták, leutaztam az emberek világába, ami akkor nem volt más, mint egy kietlen, sivár pusztaság. Az egykoron meleg nyári szél, jeges és rideg fogaival tépte az egész testem. A fák megváltak üde zöld leveleiktől, melyek fagyos dértől ropogtak a lábam alatt. A homály fekete fátyla mindent betakart a világban és egyetlen fénysugár sem látszott sehol a pusztaságban. Óriási utat bejártam fáradhatatlan lelkesedéssel, de reményeim már éppen kezdtek szertefoszlani, amikor egy apró településhez értem, melyben még éltek emberek. Az, amit ott találtam, még inkább nyomasztó és elkeserítő volt a számomra.

Akinek tűz égett a kályhájában, az fegyverrel védte, nehogy másokkal kelljen megosztania, akinek pedig egyetlen falat ennivalója volt, az gondosan elrejtette, hogy egyedül lakjék vele jól. A féltékenysége, haragot a sötétben felváltotta az önzés és a kegyetlenség, s az emberek már csak magukkal voltak hajlandóak foglalkozni. Amerre csak jártam és embereket találtam, ott megleltem minden rossz tulajdonságot is, ami csak létezik ezen a földön. Egy apró faluból kiérve bánatomban leroskadtam egy szikla alá és sírásban törtem ki tehetetlen keserűséggel keveredett haragomban. Egy pillanatig megrendült a hitem és bizalmam az emberekben és elvesztettem a reményemet, hogy az emberi faj még valaha is olyan jóságosan- becsületes lesz, mint az idők kezdetén. Megfordult a fejemben, hogy most rögtön meggyújtom a gyertyámat, ám ekkor végre megérkezett a várva-várt fordulópont.

Váratlanul egy fekete alakra lettem figyelmes, ami egyre közeledett felém. Ember volt, az kétségtelen és az is biztos, hogy valami óriási tárgyat vonszolt maga után. Azonnal habozás nélkül odarohantam segíteni. Egy férfi állt előttem, fekete rongyokba öltözve és egy hatalmas farönköt húzott a porban. Megállítottam, de szegény azonnal azt hitte, hogy bántani akarom. Ami azt illeti ez már nem lepett meg... Szerencsére hosszú idő után meggyőztem jó szándékaimról. A rönkön ülve szóba elegyedtünk, és hosszasan beszélgettünk, amíg köpenyem egy darabjával bekötöttem a sérült tenyereit. Kevés dolgot mondott el és éreztem, hogy nem bízik bennem. Ám szép lassan egy páratlan egyéniség bontakozott ki mellettem.

„Megromlott ez a világ és elborította a gonoszság... Szerinted megérdemlik az emberek, hogy itt maradjanak?”- kérdeztem a férfitól zavaromban, hisz még mindig nem tudtam mi tévő legyek. Az idegen szemei erre a kérdésre izzani kezdtek az éj sötétjében, de csak halkan válaszolt.

„Valóban sokan vannak, akik halált érdemelnének mocskos tetteik és szennyes lelkük miatt, de a gonoszak mögött ott állnak a jók, akiket elfelejtettek odafönt és önhibájukon kívüli dolgok miatt sújtja őket az égiek átka.”

Nem igazán tudtam semmit sem válaszolni, hisz én voltam az, aki ezt legjobban tudtam, csak furcsa volt egy hús-vér embertől hallani. Ott és akkor úgy bántott a butaságom és nagyon szégyelltem, hogy egy pillanatra is megrendült a hitem, hogy akaratlanul is sírva fakadtam. Ám a férfi együtt érzően a vállamra tette a kezét.

„Ne sírj, én hiszem, hogy nem sokára az égiek is észreveszik a hibájukat.”

„Igen, úgy lesz!”- egyenesedtem ki és letöröltem a könnyeimet az arcomról.-„Segítek hazavinni a fát, he nem zavarok senkit odahaza.”

„Nagyon köszönöm, szívesen látunk ilyen kedves vendégeket magunk közt.”

Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak, miközben a nehéz rönköt cipeltük, hisz megtaláltam a jóságot, a gonoszságba süppedve, a virágszálat a gyomok közt. Odahaza egész sereg várt ránk, ugyanis négy gyermeke volt a férfinak és feleségének, négy gyönyörű fiú. A kemencében hamarosan pattogva lobogott a tűz és piros lángnyelvei fénynél láttam csak igazán, milyen szépséges az egész család és hogy milyen nyomorúságos körülmények között kell élniük. Pedig sokkal jobb sorsot érdemeltek volna...

Egészen belemerültünk a beszélgetésbe, mikor a legkisebb fiú odasomfordált anyjához, és enni kért. A nő szoknyájából elővett egy darabka kenyeret, négyfelé törte és szétosztotta vérei között. A férjével nekik semmi sem maradt, mégis mosolyogva nézték, hogyan majszolják a gyerekek a szerény étket. A legnagyobb fiú úgy 15 éves lehetett. Mikor megkapta fejadagját, egy percig forgatta a tenyerében, de aztán meg sem kóstolta, hanem az ajtó felé indult.

„Hová mész édes fiam?”- kérdezte szelíden az apa.

„Azt hallottam, hogy a szomszéd fiú, aki a barátom, beteg lett. Mivel én úgysem vagyok éhes, ezért elviszem neki az ételt, hátha segítek a gyógyulásában valamicskét.”- felelte a fiú és elment.

A szemeim megteltek könnyekkel, a szívemet, pedig elöntötte a melegség.

„Hát meg van a következő nemzedék is... Még lesznek melegszívű emberek a földön!”- gondoltam és ekkor meghoztam a legfontosabb döntést: Az embereknek élniük kell! Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz, de a lelkem tiszta volt. Amint tudtam elszakadtam az emberi földtől és visszaindultam a mennyországba, meggyújtatlan gyertyával. Út közben volt időm gondolkodni mi fog velem történni, ha kiderül az igazság. Egyben biztos voltam, a büntetésem példátlanul súlyos lesz. Meg sem álltam az Úr trónjáig és átadtam neki a rám bízott gyertyát.

- Egyetlen emberi lényt sem találtam!- hazudtam olyan magabiztossággal, hogy az még engem is meglepett. Ő elégedett és megkönnyebbült mosollyal az arcán visszavezette a napot, holdat és a csillagokat az ég tetejére, hogy fényeskedjenek a földre, és újjá éledhessen a világ. Csakhogy abban a pillanatban meglátta az emberek, lakta településeket a sivár tájba ékelődve. Mondanom sem kell, hogy szörnyű haragra gerjedt, mely felkavarta az egész égboltot.

-Hogy mertél hazudni nekem? Hogyan merészeltél ellenszegülni a szavamnak?- kiabált velem olyan hangosan, hogy az egész mennyországot felzavarta a hangja.

Ám én furcsa módon nem éreztem sem szégyent, sem bűntudatot, sőt kiálltam Istennel szemben az igazamért.

- A tüskés bozótban is kinő a virágszál, a gonosz emberek közt is akadnak jók. Nem büntethetünk egy egész fajt néhány egyed miatt! Utazásom során találtam önfeláldozó és melegszívű embereket és hiszem, egy napon ők fognak uralkodni az emberi faj fölött!- szónokoltam büszkén, s felemelt fejjel vártam az események további folyását. Az Úr hirtelen nem tudott mit felelni, azt láttam a szemében, de rövid hallgatás után, lecsillapodva kissé, megszólalt:

- Sohasem gondoltam volna, hogy az az idő is eljön, mikor egy általam nagyon szeretett angyal, az én szeretetem helyett az emberek szeretetét választja és szembeszegül Urával. Nem is engedhetem, hogy ez megtörténjen még egyszer. Meghagyom az embereket, de te az emberek börtönében fogsz bűnhődni engedetlenséged miatt. Addig nem akarlak látni, amíg meg nem bánod a bűneidet és bocsánatot nem kérsz tőlem. Most pedig menj!- s kezével felém intett. Csak egy hatalmas villanást láttam és zuhantam a mélységbe. Egy pillanatig azt hittem az egész csak egy álom volt az egész. Bársonyosan sima volt minden, de egy darab kiszakadt belőlem...

Mikor felébredtem, ezekkel a láncokkal volt lebilincselve minden tagom és ez a csarnok magasodott fölém. Ekkor tudatosult, hogy nem álom volt... Minden képességemet elvesztettem az örök életen kívül és vártam. Rád, egy jelre, vagy egy hangra, ami felszabadít... De mára már beletörődtem a sorsomba, és nem vágyom a szabadságot. Itt ér véget az én történetem. Több ezer éve itt élek terveket szövögetve és álmodozva az emberek boldogságáról.

Diana elhallgatott, lábait kinyújtotta, hátát a szikláknak vetette és fejét fáradtan félre, billentette. Váratlanul azonban Michael szólalt meg:

- Egyetlen dolog van még... Megbántad azóta, hogy így cselekedtél?

A lány először csak hangtalanul ingatta a fejét, majd szavakat is fűzött hozzá.

- Soha...soha meg sem fordult a fejemben, hogy megbánjam, amit megtettem és meggyőződésem, hogy helyesen cselekedtem.

A férfi elmosolyodott, előrenyújtotta tenyerét, mely felett egy fehér gömbjelent meg.

- Reméltem, hogy ezt feleled. Mutatni szeretnék valamit.- s a fehér gömbben képek jelentek meg.- Igazad volt! Az emberek ma már békésen élnek együtt szeretetben.

S valóban a varázsgömb csupa gyönyörűséget és szépséget mutatott. Diana lelke szinte repesett az örömtől, de elgyengült teste nem volt már képes átvenni azt az óriási boldogságot, amit abban a percben érzett, csak könnyei, pergette fáradhatatlanul.

- A mi Urunk belátta, neked volt igazad és a te döntésed volt a helyes. A Föld ma szebb, mint valaha is volt, s ezt nagyrészt neked köszönhetjük. Ezért az Úr felajánlotta neked, hogy újra angyal lehetsz, és tovább építheted, azt, amit megmentettél a saját testi-lelki szabadságod árán.- mondta a férfi egészen fellelkesülve.- Újra egy lehetsz a legnagyobbak közül, ha velem jössz.

- Mondd meg az Úrnak, köszönöm a megtisztelő felkérést, de nem fogadhatom el... Elfáradtam és rajtam már a második esély sem segíthet... Nem akarok mást, csak megszabadulni az ezeréves bilincsektől és békében nyugodni a világmindességgel egybeolvadva.

Michael elképedve hallgatta Diana szavait. A következő pillanatban a plafon nyílásán keresztül a napfény a nő arcára szökkent és már hallotta is a fejében az Úr hangját.

- Legyen meg most a te akaratod!- s a nő kezeiről és lábairól lehullottak a láncok. Teste fényt kezdett árasztani, s kezdett elhalványulni alakja. Mielőtt teljesen eltűnt volna, még egy szó elhagyta ajkait:

- Köszönöm!- majd alakja szertefoszlott és megszűnt létezni. Michael még maradt kicsit. Összegyűjtötte a bilincseket és láncokat a földről, hogy emlékül magával vigye az égbe. Mielőtt távozott volna, egy könnycseppet ejtett és elmondott egy halk imát kedvese emlékére. Könnye igazgyöngyé változott és a padlón halovány fényjelenség közepette összeolvadt egykori szerelme gyöngyével, majd az is eltűnt a sötét semmiben.

 

(by: Hana)

 

A Szobatárs

 

 

 

 

Forró nyár eleji nap volt.Ray /a szobatársam/ és én a tágasnak még a legnagyobb jóindulattal sem mondható koleszszobában ültünk és próbáltunk tanulni az évvégi vizsgára.Valamiért nem ment.Tudom,hogy Ray a legjobb haverom de nagyon szexis,főleg így,hogy most még izzad is.Hirtelen felketem,odasétáltam hozzá és megcsókoltam...

-Z..Zack?Miért csináltad ezt?-zavarodottan nézett rám.
-Én...izé...nem tudom..-Miután ezt kimondtam visszacsókolt.-É...én szeretlek Ray!!-csószott ki a számon.
-Zack..Mióta?
-Elég idelye ahoz,hogy ezt megtegyem...-sokat selytető mosollyal az arcomon ledöntöttem az ágyra.Hirtelen mikor nem számítottam rá átfordultunk.Elkezdett vetkőztetni.-Rhahy..mih lehsz...vehlünk..ehz uhtán?-zihlálva kérdeztem mert már a mellbimbóimmal játszott.
-Nehm..tuhdom...Miért?-nekem nyomta erekcióját és éreztem,hogy ugyan úgy kíván mint én őt.
-Ray!Gyehreh!-ennyi jött ki a torkomon.
-Z van síkosítód vagy valami?-elkeztem kotorászni a fiókomban és meg is találtam a testápolómat.bekente az ujjait és rögtön 2-őt belém dugott.A fájdalomtól felkiáltottam.-Bohcsáhnaht...Hahmahrohsahn johbb lesz.-a 2-ből már 3 lett.Mikor már az utolsó is bent volt egy elégedetlenkedő nyögés hagyta el a szám majd utána én is megszólaltam.
-Ne vacakolj inkább GYERE MÁR!!!!-
-Még egy kicsit várj!
-Na idefigyelj te...én nem az ujjaidda akarok kefélni hanem veled!!-mikor befejeztem a mini-monológom belémhatolt.És végül mozogni is elkezdett.-Éd...Ray nagy jól csinálod..-egyszerre mozgott bennem és maszírozott elöl.Egyik pillanatban fehér körök forgolódtak elöttem.még legalább 3-szor eltalálta azt a pontot utána megált.
-Édes dolgozz egy kicsit te is..-elösször nem értettem mire gondolt de mikor hátra dőlt már észbekaptam.Kicsúsztattam magamból és megfordultam majd beléültem.Elösször fájt de miután megszoktam elkeztem mozogni.Láttam az arcán,hogy hamarosan elmegy.Én sem voltam már messze a beteljesüléstől.Egyik pillanatban megáltam és leszáltam róla.Majd kínzó lassúsággal elkeztem a farkával játszani.-Teh kihs...ezt mohst vihszah kahpohd...-megfogta a farkam és szép lassan elkezdett velem játszani.-FOlytassuk még ezt a játékot?-megértettem és egyból a számba fogadtam őt.Ő is így tett.Pár perc múlva együtt értük el a gyönyört.
-Most megyek zuhonyozni.
-Én is mehetek?-felkapott
-Ez neked mit jelent?-bár mind a ketten férfiak vagyunk aszerelem és a vágy ennél is erősebbnek bzonyult.

 

 

Történeteid, ficceid a 

nekoku.hoku@gmail.com e-mailcímre küld!

 

A TE STORYD IS VÁROM ^ ^ !!

 

 
 

 


Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 15870
Hónap: 556
Nap: 13